Buch Tibor színművésszel beszélgettünk Soroksár szeretetéről, életéről és a színművészetről.
Korábbi interjúi alkalmával mesélt arról, hogy a belvárosban nőtt fel. Mióta él Soroksáron, miért választotta lakóhelyéül épp a Molnár-szigetet?
A belvárosba születtem, és sokáig azt gondoltam, hogy onnan soha el nem fogok költözni, de aztán történt egy nagyon érdekes dolog. Mindig is szerettem a természetet, mindig is vonzódtam az izgalmas helyek iránt. Pomáz tetején volt egy telkem, ahonnan láttam a Dunát és akkor mindig azt gondoltam, hogy de jó lenne egyszer a Duna-parton lakni. Ezt akkoriban lehetetlennek tartottam. Viszont ahogy ezt kimondtam - nagyjából egy időben - édesanyám hívott, hogy gyere ide, ezt látnod kell. A Ferenciek terén laktam, felpattantam a biciklimre és elindultam a megadott címre. Útközben jöttem ki a belvárosból, olyan furcsa helyek mellett haladtam el, mint a festékgyár, ami nem volt a szívemnek annyira kedves akkor. De ahogy lekanyarodtam a Táncsics Mihály utcánál a szigetre vezető útra, akkor egy “mese világba” csöppentem. Az akkori fogadtatás és élmények – 2002 nyarát írjuk – akkora hatással voltak rám, az az óriási szeretet, hogy eldöntöttem: én itt szeretnék lakni. Azonnal megkérdeztem a vendéglátó barátainkat, hogy hol van itt eladó ház. Volt is egy, egyből fel is hívtam, megalkudtam és feladtam egy hirdetést a belvárosi lakásomra. Egy hónappal később már itt laktam a Molnár-szigeten. Mesebeli sztorinak tűnik, de pontosan így történt. Mindig vágytam egy ilyen helyre, a belvárosban nem szerettem volna családot alapítani, a gyermekeknek is jobb volt itt felnőni, egy ilyen szabad környezetben.
Aranyalma és Pro Theatro díjas színművészként hogyan emlékszik vissza a kezdeti időszakra, amikor a színművészeti egyetem felé vette az irányt?
1991 és 1993 között a Toldy Mária Musical Stúdióban eltöltött évek alapozták meg a művészeti életutamat. Húszas éveim elején énekeltem egy Provocart nevű ének kvartettben, akikkel szerte a világban jártunk koncertezni és volt egy Budapest-környéki fellépésünk. Mindig is kacsingattam a színház felé, de igazából nem tudtam eldönteni, hogy én most énekes vagy színházi ember akarok lenni. Volt egy érdekes helyzet, 1992-ben énekeltem az első Egri Táncdalfesztiválon, ahol végül én voltam az év felfedezettje, de teszem hozzá, a dalok versenyeztek egymással, nem az énekesek. Ekkortájt odajött hozzám egy, az akkori kornak nagyon híres és magas szintű zeneszerzője, hogy szeretne velem közösen dolgozni. Erre akkor azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, de ne haragudjon én inkább „színházaznék”. Ekkor végleg eldőlt bennem: irány a színházi világ. Végül ez lett az életem, viszont műszaki vonalon tanultam középiskolában, a szüleim sportolónak neveltek. Sokáig kerestem ezt az utat, irigylem azokat a fiatalokat, akik belecsöppennek valamibe, amit ők választanak és életük végéig boldogsággal tudja eltölteni őket az, amit csinálnak. Az egyetemre úgy felvételiztem, hogyha nem sikerül akkor az egyik barátommal stoppal elmegyünk a „közeli” Ausztráliába. Aztán sikeres felvételit tettem, másodéves koromban már főszerepet játszottam a Budapesti Operettszínház Valahol Európában című darabjában. Egész egyszerűen beszippantott ez a világ, ez a szakma, ez az élet.
Soroksáron a hagyományok és a kultúra kiemelt figyelmet élvezett mindig. Hogy látja a kerület kulturális életének helyzetét, mint művészember?
Soroksár kulturális élete bizonyos aspektusokból nézve gazdag, erős közösség él itt, a helytörténet, a közös múlt vitathatatlan. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy Budapest dél-pesti régiója a kultúra terén egy erősen világító “fehér folt”. Tulajdonképpen, nagyon kevés olyan dolog van, ami széles körben tudja megszólítani az embereket, amikor egy kőhajításnyira olyan kulturális központok alakultak ki, amelyek akár több százezer embert is meg tudnak mozgatni. Régóta megfogalmazódott bennem már egy gondolat, egy ötlet, ami elősegíthetné a dél-pesti régióban, hogy Soroksár megkerülhetetlen legyen a kultúra területén is. Ez a gondolat egy nyári színház létrehozása akár a Tündérkertben, akár a Molnársziget déli csücskén. Izgalmas dolog lenne, emellett a kultúrát szélesebb körben lehetne megszerettetni a környékbéli emberekkel és itt nem csak Soroksárra gondolok. Természetesen minden kezdet nehéz, akár évi pár előadással is el lehetne kezdeni és onnan építkezni, ha és amennyiben igény mutatkozik rá. Az elmúlt időszak – gazdasági értelemben – nem kedvezett a kultúra népszerűsítésének, de reményeim szerint az előttünk álló években lesz lehetőség hasonló projektet megvalósítani a kerületben.
A kikapcsolódás és feltöltődés napjaink rohanó világában egyre fontosabb. Hogy piheni ki egy színész a hétköznapokat, mit szeret csinálni szabadidejében?
Épp itt ülünk egy hintaágyban a Molnár-szigeten, amit nem véletlenül raktam ide, hiszen sokszor és sokan szoktak megpihenni egy-egy sziget-séta alkalmával. A Duna számomra egy nagyon pihentető hely. Visszaemlékszem egy hét-nyolc évvel ezelőtti nyári pillanatra, amikor feküdtem ezen a hintaágyon és a kacsamama a kiskacsákkal “befeküdtek” alám. Amikor a hintaágy alatt fekvő kacsa család – megszokták már a jelenlétemet – ott volt velem akkor azt gondoltam, hogy el sem tudok képzelni ennél nagyobb idillt. A vizet nem a pecázás, hanem az evezés miatt élvezem. Az elmúlt években annyira elszaporodtak a hattyúk – akik igazán agresszívak tudnak lenni –, hogy egy kisebb “háborúra” kényszerültem a gúnárral. Érthető, hiszen védi a kicsinyeit, a családját. Ő azt nem tudja, hogy én csak átszeretnék haladni a kiságon. Az elmúlt időszakban jó néhányszor belefutottam egy-egy ilyen helyzetbe. Nekünk előadóművészeknek fontos a jó szellemi és fizikális állapot fenntartása. Zseniális ötletnek tartottam az önkormányzat részéről, hogy a szigetre vezető lépcső alján kialakításra került egy szabadtéri kondipark, amit napi szinten használok is. Szerencsésnek tartom magam, mert a lakókörnyezetemben ki tudok kapcsolódni, fel tudok töltődni, hiszen a természetben való mozgásnál több nem kell.
